Magyar Tudományos Akadémia
Regionális Kutatások Központja
Alföldi Tudományos Intézete

HOMOKHÁTSÁG
2004

Szembesítés, lehetőségek, teendők

Készítették:

Dr. Glatz Ferenc
akadémikus
az MTA Társadalomtudományi Kutató Központ elnöke,
és
Dr. Csatári Bálint
Kovács András Donát
az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének kutatói

Összeállította:
Dr. Csatári Bálint

A táblázatokat és az ábrákat szerkesztette:
Salánki Szilárd
informatikus

Megjelent a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat támogatásával.

Kecskemét
2004

Tartalom

Szembesítés, lehetőségek, teendők.  Írta: Dr. Glatz Ferenc, akadémikus, a Földhasználati és Vízgazdálkodási Nemzeti Stratégiai Bizottság elnöke

Indulatos írás a Duna-Tisza közi Homokhátság ügyéről. Írta: Dr. Csatári Bálint, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója

A Duna-Tisza közi Homokhátság környezeti konfliktusai. Írta: Kovács András Donát, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének munkatársa

A Homokhátság néhány jellemző adata (táblázatok, ábrák)

Szembesítés, lehetőségek, teendők

Írta: Dr. Glatz Ferenc, akadémikus, a Földhasználati és Vízgazdálkodási Nemzeti Stratégiai Bizottság elnöke

Szembesítés

    A címadással jelezni kívántuk: szembesültünk a Duna–Tisza-köz legnagyobb természeti és immáron gazdasági-társadalmi konfliktusával. A talajvízszint – először fokozatosan, majd az 1990-es években drasztikusan – süllyed, nem is beszélve a korábbi lecsapolások következtében előállott szikesedésről, annak előrehaladásáról. Mindez csökkenti a terület eltartó-képességét, évszázados termelési kultúrák mennek tönkre. A népesség úgy érzi magára maradt: a „segíts magadon, az Isten is megsegít”-elve alapján engedély nélküli kutakat fúrnak, szétengedik a vizet a homokon. A köz- és szakigazgatás hallgatólagosan tudomásul veszi mindezt: a vízhiányra pazarlással válaszolnak az emberek, az igazgatás tehetetlenségérzete pedig őszintétlenséggel és hamis „elnézéssel” párosul.
    Ezt a magatartást meg kell változtatni, mert ez rossz a természetnek és rossz nekünk, az embereknek. Mind a gazdálkodóknak, mind a közösség sorsáért – és a természet karbantartásáért – felelős vezetőknek. Pontos helyzetfelmérést és határozott helyzetelemzést kell készíteni, megfogalmazni a lehetőségeket, a teendőket és azokat a döntéshozó testületek elé terjeszteni. Mulasztás volna ezt nem megtenni.

Az okok

    Melyek az okok? Vajon nem másról, mint természettörténeti folyamatokról van szó? Éghajlatváltozás gyorsult fel, amelynek része a csapadékcsökkenés, és amely együttmozog a talajvízszint süllyedéssel? Vagy pedig „emberi tényező” (antropogén tényező) az oka a szavannásodásnak? A múlt századi vízlecsapolások, a víz lefolyásának siettetése, azután a növénytermesztési rablógazdálkodás okozza a korábbi természeti egyensúly megbomlását? Az, hogy mind nagyobb területen kitakarták a földet, felszántották az ősgyepet, majd ellenőrizetlenül emelték ki a vizet, korszerűtlenül öntöztek-öntöznek? Az Alföldet először Trianon után fedezte fel a magyar társadalom a volt peremterületek leszakadása után. Majd másodszor az 1960-as években. Mindkét felfedezés élelemtermelési és természet-átalakító akciókkal párosult. Lehet, hogy éppen ez volt a rossz irányú folyamatok megindításának oka? Természet- és társadalomkutatók vizsgálják az okokat, de az összegzés hiányzik. Az embereknek nem tudunk biztosat mondani.

Lehetőségek

    Melyek a lehetőségek? A gazdálkodási és igazgatási (politikai) lehetőségek? A gazdálkodásban a korszerű természetgazdálkodás normáinak bevezetése hozhat-e eredményt?
    Vízvisszatartás – ez az első lehetőség. A víz a 21. században felértékelődik világszerte, az egyik legfontosabb természeti kincs lesz a Földön. (Országos hiányosság! Ide folynak össze Magyarországra a Kárpát-medence vizei, és mi nem hasznosítjuk azokat, hanem a jogosan félt árvizek miatt siettetjük ki a vizet az országból. Hiányosság egyéni szinten: a csapadékot nem tartjuk meg – mert technikailag felkészületlenek vagyunk, a kis műtárgyak-ciszternák drágák, nincs ösztönzési program, és hiányzik a környezetgondos egyéni magatartás. Restek és rendetlenek vagyunk?..
   Tudomásul venni a természeti folyamatokat és igazodni azokhoz! A szárazodás következményeit a gazdálkodásban érvényesíteni. Ösztönözni a váltást a növénytermesztésben, állattartásban, ősgyep, erdő, vízgazdálkodásban segíteni az ökoturizmus terjedését – vagyis a hátrányból előnyt formálni?
    A természeti folyamatokhoz igazodó térségszintű táj-rehabilitációt végrehajtani? A Tisza-program árvízvédelmi és környezet-rehabilitációs programjának részeként az itt tartott vízre épülő gazdálkodás újra kifejlesztése? A 18–19. század aktív ártéri gazdálkodásának rehabilitációja modern körülmények között? A hal, kagyló, teknős, vadvízi állatok, az ártéri baromfi-, juh-, birka-tenyésztés ösztönzése? Amely párosul az új európai piacok felkutatásával és kihasználásával?
    Van-e egyáltalán az államnak vagy az önkormányzatoknak mindehhez ereje? Anyagi és szellemi ereje? Van-e az egyes egyénnek mindehhez felkészültsége és kedve? (Mert ez is tényező!) A lehetőségeket reálisan számba kell venni.
   Az állami költségvetés az Alföldön aktív legyen az infrastruktúra-fejlesztésben (autóutak, település, iskola és internet-hálózat), illetve az árvízvédelem terén. Ez egész Kelet-Magyarország versenyképességének feltétele. Óriási pénzösszegek és óriási szellemi tartalékok mozgósítását kívánja mindez, ráadásul évtizedes program keretében. Marad-e pénz és energia mindemellett a Homokhátságra, a Dél-Alföld ivóvízgondjainak megoldására, a Jászság és Hajdúság, Nyírség problémáira, vagy a különböző ösztönző-rendszerek finanszírozására? Egyáltalán: milyen legyen az arány a költségvetés-felhasználásban a közvetlen (központi) építkezések és az egyéni ösztönzések között? És milyen eszközöket vehetünk igénybe? Ami biztos: a közvetlen és ellenőrizhetetlen támogatási rendszer, a kijárásos politika elvtelen gyakorlata nem folytatható. Kevés és nem hatékony...
    Mi legyen az állam, az önkormányzatok és az egyén gondja? Kinek mire van lehetősége? Vajon lehet-e folytatni a „mindent felülről várás” évszázados politikáját? Aligha. Ahol túl nagy hatalma van a kormánynak, ott visszafejlődnek az önkormányzatok, az emberek városi-egyéni szinten passzívak lesznek – nagy tanulsága ez a világtörténelemnek. Magyarország európai felzárkózásának ügye az önkormányzatok és a helyi értelmiség kezében van. Aktívabb helyi politizálásra, a helyi érdekek pontosabb megfogalmazására, helyi cselekvési programok kialakítására van szükség, s ezeket a programokat a pártpolitikai érdekek fölé helyezni – ez az egyik következtetésünk az Akadémia Nemzeti Stratégiai Programjaiból, amelyet Magyarország föld, víz, kulturális állapotának feltárásáról és a jövő lehetőségeiről folytatunk 1996 óta. Milyen lehetőségek vannak a Homokhátság önkormányzatainak kezében? Mennyire felkészültek a helyi értelmiségiek, a helyi szak- és államigazgatási adminisztráció? Mennyi elszántság van a helyi emberekben?

Cselekvési program

    Kutatók, politikusok, önkormányzati vezetők és civil szervezetek, egyének közös programja lehet csak a Homokhátság-program. Nem biztos, hogy pontosan megállapíthatjuk a jelenkori konfliktus okait – de összegezni kell az eddigi kutatásokat. Nem biztos, hogy pontos „recepteket” tudunk adni a következő évtizedekre – de meg kell kísérelni reálisan szembenézni a rövid távon sürgető teendőkkel és a hosszú távú tervekkel. Nem biztos, nem biztos – de meg kell kísérelni...
    Egy biztos: őszintén kell beszélni, nem lehet az embereket bizonytalanságban hagyni, nem lehet a természetet karbantartás nélkül hagyni. A helyi politika képviselői évtized óta hozzák a közvélemény elé a részkonfliktusokat (öntözés, Duna–Tisza-csatorna, lakossági elvándorlás stb.). A központi adminisztráció is megtette az első lépéseket (kormányhatározat a Homokhátságról, miniszteri biztos kiküldése). Most a helyi vezetők, gazdálkodók, az országos politika és az akadémiai kutatók együttes fórumán az összegzés megindítását kezdeményezzük. Hogy jelezzük: a szembesítés megtörténik, amit tudunk, azt őszintén megmondjuk, javasolni csak realitásokat fogunk, s ezzel a döntéshozók helyzetét – s reméljük mindenekelőtt a helyi népesség tisztánlátását – segítjük.

Indulatos írás a Duna-Tisza közi Homokhátság ügyéről

Írta: Dr. Csatári Bálint, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója

    Az 1990-es évek eleje: vízügyi szakemberek, természetvédők, a tanyákon gazdálkodók is jelzik Kiskunság homokvidékének a „tetején” úgy tűnik, valami nagy baj van. A hetvenes évtized elejétől rendszeresen elmaradó, nagyrészt téli – azaz beszivárgó – csapadék hiánya miatt tartósan csökkenni kezdett a talajvíz szintje. Van, ahol méterekkel, van, ahol kevéssé. A régi ásott kutak szinte egytől-egyig kiszáradtak. Az akkor divatba jövő csőkutakat is egyre mélyebbre kellett fúrni. Az időszakosan vízjárta – a gazdag madárvilág vártáiul is szolgáló – tavak, semlyékek vize szinte eltűnt a pótolhatatlanul szép nemzeti parki területekről. A fák koronáinak tetején évről évre gyarapodó száraz gallyak mindenfelé jelezték: nincs elég víz. A nagyüzemek megszűntével, a művelésük alól kikerülő, korábban „rónásított” nagytáblákról egyre gyakrabban támadt a homokvihar. A felhagyott földeken, az egykori hobbikertekben nő a vaddohány. Emberek tízezrei szenvednek a szárazodástól – s a növekvő gyakoriságú aszályos évek után és az egyre több felhagyott „parlagon” tenyésző, – s a mára szinte elhíresült fű pollenjétől.
    1993 őszén a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, majd 1994-ben a Kormány is jóváhagyja az Alföld programot, a nagyrégió főbb és legsürgetőbb teendőinek fejlesztési dokumentumát. Ehhez kapcsolódva a Homokhátság ügyében is hasonló történik. Dokumentumokat, határozatokat fogadnak el a különböző politikai pártok helyi képviselőinek szép és közös összefogásával, a Bács-Kiskun megyei önkormányzat és vezetőinek érdemi közbenjárására, akik egyébként végig az ügy fontosságának megfelelő odaadással dolgoztak megoldáson. (Később, 1994-ben születik egy rövid halasztó határozat, hogy az egész programot „illeszteni kell” majd a megszületendő Területfejlesztésről és -rendezésről szóló törvényhez.) Az is megszületik. De a valódi „illesztés” elmarad. „Csak” egy külön országgyűlési, majd kormányhatározat szól a Homokhátság vízpótlásáról és vízvisszatartásáról. Többször, s más-más összetételben, Tárcaközi Bizottságok is alakulnak Budapesten. Tíz év után ún. Alföld-felzárkóztatási kormánymeghatalmazott is érkezik a tájra. De ütőképes hivatala, pénze, hatalma neki sincs. A megyei önkormányzat és vezetése is gyakran hiába igyekszik megtenni mindent, nem kap valódi döntési és cselekvési lehetőséget.
    Néha, amikor év vége, vagy valamilyen beszámolási időszak van, akkor kisebb nagyobb konferenciák sorát rendezik itt-ott az érintett homokhátsági területen a problémáról. Igazából arról, hogy mi nem történt, illetve arról, hogy mit kellett volna tenni. Jönnek ekkor a politikusaink, s egy-két nagyra becsült – tárcaközi – minisztériumi szakember, s két-három óra időtartamú rendezvényen „beszélnek” a témáról.
   A Homokhátság programjai több mint egy évtizede e konferenciákkal általában elintézettnek nyilváníttatnak.
   A politikusok és a „fővárosi szakemberek” kipipálják: itt jártak ez ügyben. A helyiek meg csendben ülnek és hallgatnak. Van már, hogy annyian sem jönnek „le” a rendezvényre, hogy érdemes legyen a „terepre” is kimenni, s megnézni, hogy egyes gazdák 8-10 méter mélyre raknak le a föld alá kimustrált zetorgumikat egymásra, (mint hajdan a kútgyűrűket), s onnan próbálják a még meglévő kapillaritást használva kinyerni a minimális vizet az „életük és kertjük” viteléhez.
    A Kiskunsági Nemzeti Park is próbálja az egyik-másik évben valóban bőségesebb csapadékot „visszatartani”. Sok szegény, egykori földjét nemrég visszakapott gazda tiltakozik, még „rongál” is. Mert nem kezdi el senki érdemben felvilágosítni és tanítani, hogy az Európai Unióban már régen külön is támogatják azokat, akik a tájak ökológiai értékekeit megvédve, őrizve gazdálkodnak. A megyei agrárkamara is programot indít. Igaz kevés tanyás gazda válaszol nekik pozitívan, hogy hajlandó lenne részt venni az elkerülhetetlenül szükséges gazdálkodás-váltás kísérletében: művelési módot és terméket cserélni, szárazságtűrőbbre. Szép és hasznos kiadványok jelennek meg, de ez a program is megtorpan. Sajnos. Hiszen azt sem tudjuk jószerivel, hogy kik, hányan és hol élnek és a hátsági tanyákon: csak azt, hogy összesen, több, mint 100 ezren. De, hogy gazdálkodnának-e, s mekkora területen, s hogy tudnának-e támogatással „csepegtetőn” öntözni, meg hogy volna-e piacuk a megtermelt javaiknak, arról semmit senki nem tudja ma sem. Egyszer kérdőíveztünk róla. Mondták a válaszadók persze, hogy kellene több víz, de fizetni nem tudnak érte. Csak a „szétesett” vízügyi szervezet egyik „társulási formációja” szedi be a pénzt a földterületeik után, rendre, s évente.
   De a vízpótlás-vízvisszatartás érdemi ügye, az sehogyan sem akar előre menni. Túl sokba kerülne. „Egyáltalán megéri?” – kérdezik többen, akik pusztán csak az anyagi szempontokra vannak tekintettel. „Nem is lesz Duna-Tisza csatorna?! Akkor meg minek az egész?” – mondják, akik Kecskemétet európai folyó-kikötőnek képzelték a programban. „Jön egy két esős év, s nincs itt kérem semmi baj” – mondják azok, akik a politikusok és néhány „szolgáltató értelmiségi szakember” jó szándékú lobbiügyét látják csak ebben az egészben.
   Kutatások, koncepciók és jelentések készültek. Aztán az az okos terv is megszületik, hogy ideiglenes tározókat kellene létesíteni a hátságon (amelyek egy részének helyén még ezer tavacska volt vagy 200 éve), s amelyekből természetes módon pótlódhatna a talajvíz egy része. Sőt, ha rendbe hoznák az egykoron a nagyüzemesítéssel eltüntetett, beszántott zsilipeket, csatornákat, átereszeket, amelyek hajdan volt kiváló magyar vízmérnöki tervi teljesítmények révén e térségben is okosan szabályozták, kormányozták a vizet, akkor már sokkal közelebb lennénk a megoldáshoz. Vagy, ha netán „visszatartatnánk” a hátságon a tanyavilágból 50 év alatt mesterségesen kialakított zárt települések hatalmasra nőtt ivóvízszükséglete számára mélyebbről kitermelt, majd fogyasztás után megtisztított rétegvizet. Az egykoron tanyás, ritkán lakott vidéki térség lakói ma már magas színvonalon urbanizált városokban és hasonlóan magas, modern vízfogyasztási igényű falvakban élnek. Fogyasztásuk megsokszorozódott, s a tisztított szennyvizet anélkül eresztik le a hátságról, hogy megkísérelnék elöntözni, vagy ipari erdők termelésére használni.
    Persze a víz nagyon drága. Ezért ma már nemcsak a tanyákon, falvakban, hanem a hobbikertek tízezreiben, sőt a kertvárosi részeken a városokban is csőkutak tízezrei ontják elektromos motorokkal a kitermelt talajvizet. S azt sem lehet tudni, hogy a nagy számban épülő új külterületi „gazdag paloták” lakóinak van-e 30 méternél mélyebb csőkútakra vízjogi engedélyük? Egy kérdőíves vizsgálatban egyszer megkérdeztük, majd pontosan megbecsültük – 1995-ben, mert mióta hivatalos határozat van a Homokhátságról, azóta semmilyen érdemi kutatási feladatot nem kaptunk erre a témára – körülbelül Szeged város teljes évi vízfogyasztása kerül ki ezekből a csőkutakból. (S miután ára sincs ennek víznek, gyakran csak úgy „árasztva” kiengedik a homoktalajra és el is párolog a víz pillanatok alatt a tűző nyári napokon).
   A Homokhátság vízháztartási problémái tehát egyszerre ökológiai, ökonómiai, vízügyi, környezet- és természetvédelemi, táj- és mezőgazdálkodási, települési (tanyai) és társadalmi kérdések és problémák.
    S nem tudjuk: Mennyire érték e táj az itt élők és itt boldogulni akarók, s mennyire az egész ország, netán Európa számára? (Sok száz nyugat-európai vett már itt második otthon tanyát, mert a sajnos sok helyen már pusztuló táj még így is „gyönyörűséget” nyújt nekik. Pihenni vagy lovagolni lehet, megkóstolni az alföldi gasztronómia remekeit.) Egy ilyen különösen értékes, fontos természeti–táji–települési–társadalmi egységnek, mint a Homokhátság (Petőfi Kiskunsága, az egész magyar Alföld táji kvintesszenciája), mint a felsoroltakból kitetszik, nemcsak a globális és lokális ok-okozati összefüggések miatt bekövetkezett időszakos vízhiány pótlására lenne szüksége, hanem egy olyan integrált és modern szemléletű, tudatosan felépített és végigvitt vidékfejlesztésre, megújulásra, aminek a vízpótlás és a vízvisszatartás csak az egyik kulcseleme.
   Ez a „vízügy” a kedvező változások elindításának csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Ezért nem tudunk a most először és szinte hirtelen, decentralizált döntésre „idekerült” homokhátsági vízpótlási fejlesztési pénzzel is mit kezdeni. Néhány település valaminő vízügyi műtárgyra vonatkozó – akár sikeres – SAPARD pályázata ugyan mit változtatott volna a helyzeten? Semmit.
    De nincs például elfogadott megyei területrendezési terv, amelyik az érintett homokhátsági települések hasonló terveit is orientálva – s a megyei közjót szolgálva – értelmesen szabályozná, hogy hol, s mit lehet és mit nem e tájon (s azt is persze, hogy miért). Nincsenek a megyében, s a megyéről – talán egy-két települést kivéve – olyan digitális térképek, (vagy a változásokat szinte azon nyomban és valóban bemutatni képes rendszeresen készülő légi ortofotók), amelyeken rajta lennének a külterületi műtárgyak, vagy a tanyák, a természet védett értékei, a földhasznosítás és változásai. Rajtuk kijelölve pontosan azok a területek, ahol a vízvisszatartás, és -pótlás, – az ott élő helyi társadalom örömére és egyetértésével, okos, érdemi, az ember-táj harmóniát újrateremtő térségi rehabilitációt eredményezve, – lépésről lépésre elkezdődhetne. A vízügyesek régen letették az asztalra a szép, – s az e tájon mindig jellemző fontolva haladást lehetővé tevő – „fürtös” víztározó terveiket.
    A Kiskunsági Nemzeti Park is jól haladhatna tovább az ökológiailag érzékeny területek gazdálkodásának és a Natura 2000-nek a programjaival. Meggyőződésem, hogy a Homokhátság programja, – a térség gazdálkodási, természeti és táji értékei alapján – európai léptékű és jelentőségű programmá válhatna (mint a svéd és finn lappoké 10-15 éve, de ők nagyon pontosan tudták, hogy mit akarnak együtt, s meg is indokolták, hogy miért).De hát ehhez az egész Homokhátság programot európai módon professzionalizálni kellene. A politikai döntés után (ami akár meg is volna) a programot olyan – a politika ciklusaitól és mindennapi döntéseitől – független, jól felszerelt, modern tervező-fejlesztő-menedzser szervezetre kellene bízni, amely képes tervezni, szervezni, programozni, és programot megvalósítani. S rájuk bízni a sokak (sőt lehetőség szerint szinte minden lehetséges érintett) partneri összefogásával elkészülő, szakmailag alapos és minden módon átlátható, számon kérhető, pontos és végrehajtható „Homokháti cselekvési terv” megvalósítását.
    Társadalmi összefogást és értelmes tudást „tenni és vinni” a programok mellé, hogy mindenki (legyen gazdálkodó vagy egyszerű lakos) értse a víz (és a táj) itt olyan érték, amelyet a következő évtizedekben nem használhatunk úgy, mint ezelőtt, s eddig.
    E táj a történelem során már kétszer átalakult. Az ide később érkező kunok legeltető pusztáinak túllegeltetése után újraindult a fotóhomok, s azt meg kellett kötni. Eleink okosan erdősítettek, majd tanyásítottak itt. A XIX. század végén, a XX. század elején egy szinte Európa szerte csodált (s persze azért gyakran idealizált) Kert-Magyarországot „varázsoltak” ide az itt élők és az ide máshonnan érkező, tettre kész és tanulóképes „pionírok”. Klebelsberg iskolái körül parkok és minta-kertek is „nőttek ki” egykoron. Aztán valami megtört. Bár a csak itt jellemző szakszövetkezetek révén a települések társadalma valamit talán megőrzött a táj arculatából az államszocializmus alatt is. A Kiskunsági Nemzeti Park is büszke lehet több évtizedes és eredményes szerepére.
   De itt és most többről van szó, s másról is. A fő kérdés, mégis csak az, hogy a Homokhátság településeinek, kistérségeinek és megyéinek közössége és azok társadalma képes lesz-e ebben e valóban nagyon veszélyeztetett (szeretett és elátkozott) tájban élve, azzal tudatos harmóniában megújulni?
    Ehhez a vízpótlás és a vízvisszatartás csak egy szükséges kezdő lépés lehet. S sikeres is csak akkor, ha nemcsak vizet pótol és tart vissza, hanem egy tudatos tájrehabilitációt indít el. Százezrek értelmesen felismert támogatásával, sőt a helyiek, a kistérségiek (a települési gazdák, az önkormányzatok, a civil szervezetek, az értelmiségeik, a fejlesztő, tervező, pályázatíró, idegen nyelveket beszélő, összefogásra képes szakemberek) együttműködésével, ahol mindenki tudja a dolgát, betartja a környezet valóban súlyosnak tűnő veszélyeztetettsége miatt az elkészülő szigorú építési, föld- és vízhasználati szabályokat, s ahol települési-térségi összefogással abban is bízik, hogy van itt jövője, mindenkinek magának, s a nála tanultabbá, s okosan cselekvőbbé nevelődő utána következő generációnak is.
    Itt, a kiskunsági Homokhátságon lényegében ez a probléma lényege. S nem más. Nem vagy nemcsak a Homokhátság elsivatagosodása a nagy veszély, hanem a szellemi elsivatagosodás, az elbutulás, az összefogásra, a közös térségi cselekvésre való képtelenség, a tanyák tömeges elszegényedése és elnéptelenedése, az átalakuló agrárgazdálkodás tartós válsága, a tájjal „együtt élni nem tudás” súlyos hibái, a természet további kiszipolyozása, s egy biztonságot ígérő – s valóban egy fenntartható fejlődést biztosító – közös táji-térségi jövőkép hiánya. Ahol, mint már említettük: mindenkinek dolga és jövője van. S fel tudja mutatni az itt élő társadalom: e táj, (Nyugat Európa legkeletibb sztyeppéje) ökológiai és ökonómiai egységet alkotva rehabilitálható, élhető, finom (bio)élelmet és jó bort termel, pihenést szolgál, érdemes természeti értékeinek csodájára járni.
   S ez adja majd a jövőt, az itteni – s legtágabban értelmezendő – táji-emberi kultúrájának az alapját is. A globálissal szemben a lokálist. Persze ehhez tudás, terv, tőke, technika és technológia, valamint tolerancia is kell. S ma még mindegyik hiányzik, vagy nincs meg az a „kritikus” tömege, amely elmozdítaná ezt a másfél évtizede húzódó „ügyet” a holtpontról.

A Duna–Tisza közi Homokhátság környezeti konfliktusai

Írta: Kovács András Donát, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének munkatársa

Bevezető

    Annak ellenére, hogy már az 1990-es évekre számos szakértői vélemény, valamint kutatómunka és tanulmány (VITUKI, MTESZ ATIVÍZIG, TÉRTERV, Nagyalföld Alapítvány Kötetei 3.) bizonyította, hogy az Alföld egyik legakutabb környezeti problémája a Duna-Tisza közi hátságon zajló a talajvízszint süllyedéssel összefüggő kedvezőtlen változások, s az abból fakadó negatív ökológiai, gazdasági, társadalmi tendenciák sora, mind a mai napig nem született végleges megoldás ezen kérdések kezelésére. A széleskörű felmérések, a tudományos elemzések javaslatai nem realizálódtak, nem jutottak el a „valódi” döntés szintjére, s közben a talajvíz szintje még mélyebbre került. A Homokhátság ma is vízellátási gondokkal küzd.
   A vázolt probléma, mint tudjuk, nem csupán hidrológiai kérdés. Az ásott kutak és a kismélységű csőkutak elapadása, a horgászatra, rekreációra igénybe vehető kisebb tavak eltűnése kétségtelen a legfeltűnőbbek valamennyi probléma közül, ám ezek magával vonják a védett természeti területek viszonylagos ökológiai egyensúlyának megbomlását, a turisztikai vonzerő visszaesését, ráadásul a tájban gazdálkodó ember megélhetése is kiszámíthatatlanabbá vált. A térség versenyképessége már eddig is az országos átlag alatt volt, ha azonban a vízpótlás ügyében nem születik megoldás még további tízezrek veszíthetik el végleg megélhetésüket az elkövetkező években. Ha ez a negatív környezeti tendencia hosszú távon folytatódik, s nem születik meg komoly társadalmi összefogás és felsőszintű döntés a Duna-Tisza közi homokhátság ügyének távlatokat biztosító megoldására a térség végleg leszakadó, elmaradott belső perifériává alakul. Képtelen lesz felzárkózni, nemhogy az Európai Uniós, de a magyarországi fejlettebb területekhez sem.

A Homokhátság, mint sajátos tájkategória

    A Homokhátság kiterjedése megközelítőleg 10000 km˛. Nagyrészt a Duna-Tisza közi síkvidék kistájait fedi le, de velük nem teljesen azonos. Gyakran említik a Duna-Tisza köze vagy a Kiskunság részeként, azonban mivel Magyarország természeti tájainak rendszertani felosztásában e módon nem szerepel, a Homokhátság nem illeszthető egyik klasszikus tájbeosztási kategóriába sem. A térség közigazgatásilag sem határolható le egyértelműen, hiszen bár jó része Bács-Kiskun megyében található, lényeges részei nyúlnak át Pest és Csongrád megyébe is. (Elhatárolása és megjelenítése tehát nem könnyű feladat, talán a talajtípusok és talajok használata változásának ábrázolása során rajzolódik ki legplasztikusabban a térképeken. Lásd az előző oldalakon található táblázatokat és ábrákat.)
    A Homokhát egyszerre természeti képződmény és ember által átalakított „kultúrtáj”, hiszen mai arculatának kialakításában ugyanis döntő szerepet játszott a történelem és az itt élő lakosság. Az erdőségeken, mocsarakon kívüli megművelt föld a tatárdúlást követően – mely során az addigra már kialakult településhálózat gyakorlatilag elpusztult – vált pusztasággá. Az erdőirtások, a mezővárosok állattartása is hozzájárult a felszín eróziójához, később pedig a folyószabályozások, erdőtelepítések, és a tanyák megjelenése, majd a kollektivizálással együtt járó mezőgazdasági művelés változása alakította a tájat.

Jellegzetes táji adottságok

    A vizsgált térség ökoszisztémái alapvetően három földrajzi közép-táji egységbe tartoznak: a Duna-Tisza közi Hátság, a Duna menti síkság és az Alsó-Tisza-vidék térségeibe. A Hátság felszínét lepelhomok-síkságok, tagolt homokbucka vonulatok és ezek formakincse jellemzi, eróziós deflációs mélyedésekkel, melyekben korábban időszakos szikes tavak és mocsarak sokasága volt. A hátsági homokterületek valójában az Ős-Duna hordalékkúpjainak maradványai. A dunai eredetű hordalék a felső-pliocénban – pleisztocénban települt a pannon–üledékekre, majd a folyóvízi feltöltődés után a Duna elhagyta a területet és ezután erőteljes eolikus (szél által mozgatott) üledék felhalmozódás indult meg. A Hátságot felépítő üledékek (homok, löszös homok, lösz) települési iránya Ény-Dk-i, mely az uralkodó széliránynak felel meg. A ma megfigyelhető buckavonulatok néhány tíz méterrel magasodnak a Duna és Tisza-völgy fölé.
    A Homokhátság keleti pereme már az Alsó-Tiszavidék egykori ártereivel találkozik, míg a Duna-Tisza köze nyugati részén, a Duna menti síkságon a Kiskunsági Nemzeti Park nagykiterjedésű szikesei találhatók. A Felső-Kiskunsági puszta, a Felső-Kiskunsági tavak és Miklapuszta kialakulásában azonos földrajzi tényezők hatottak. Egyediségük alapján viszont sokban különböznek egymástól. E területek kialakulása a másodlagos szikesedésnek köszönhető. Az 1800-as évek közepéig tartó, állandóan ismétlődő dunai árvizek és a tartós vízborítottság meggátolta az összefüggő szikesek kialakulását. Az árvíz-mentesítési munkák és belvízelvezetések, valamint meliorációs tevékenység miatt az ország második legnagyobb szikes területe jött itt létre. A szikes formáció legészakibb tagja a Felső-Kiskunsági puszta, mely 11000 hektár nagyságú. Felszínét tágas rétek, legelők uralják a közéjük beékelődő zárvány-szántókkal. Az északi részén vízzel borított laposok, nagyobb vízállások szakítják meg a puszta háborítatlanságát. Sok helyen, a talajon, fehér foltok árulkodnak a szikes jellegről. A talajok rossz vízgazdálkodása és az uralkodó agyagásványok miatt változatos mikrodomborzati formák jellemzik a szikeseket. Tál alakú mélyedések, magasabban fekvő szikpadkák és szikfokok váltakoznak. A vízellátottság és a talajadottságok miatt a szikesek növénytársulásait sótűrő fajok uralják. Itt található a Duna-Tisza köze legnagyobb összefüggő szikes talajtakarója, melyet rossz vízháztartású, mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlan szoloncsák-szolonyec talajok jellemeznek. Tájképi és felszínalaktani karakterét a Duna hátrahagyott medermaradványi és üledékei határozzák meg.

    A Kárpát-medence éghajlatának változásáról számos nemzetközi és hazai aktuális éghajlati és vízügyi kutatás számolt be az elmúlt években. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO hosszú távú előrejelzésében félsivatagi övezetté nyilvánította a Duna-Tisza közét, sőt a legborúlátóbb elemzések az elsivatagosodás veszélyét vetítik előre.
    A közel 130 esztendős hazai meteorológiai szolgálat 14 állomása által, a XX. század 98 esztendejében mért csapadék-adatok alapján a következő tények állapíthatók meg Magyarországon. A csapadék mennyisége a vizsgált időszakban átlagosan évente majdnem 1 milliméternyit csökkent, vagyis összesen 80-100 milliméternyit. Ez hazánk rendes évi csapadékmennyiségét alapul véve 15-18 százalékos visszaesésnek felel meg. A csökkenés nem volt egyenletes, az utóbbi ötven évben azonban egyértelműen kimutatható, az esztendőkön belül elsősorban a november és február közötti időszakban. A nyarak eleje viszont enyhén csapadékosabb volt, mint a század első felében. Olyan konkrét okot, mely bizonyosan szerepet játszott abban, hogy a csapadék mennyisége csökken az elmúlt száz évben hazánk területén, senki sem tud biztonsággal megnevezni. Az éghajlat-változási modellek szerint a „szárazodás” a jövőben tovább folytatódik. Igaz, ezek a számítások nyári, s nem téli csapadék-csökkenést vetítettek eddig előre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyarak szárazabbá válása ne következhetne be.
    Hazai szakértők szerint félsivatagról még túlzás beszélni, de a sztyeppesedés jelei már mutatkoznak. A szikes élőhelyek pusztulásnak indultak, egyes tavakban évtizedek óta nincsen víz. A tél hideg, a nyár forró. A meleg évszak elején még rövid esős időszak az általános, de az év második felében már csak elszórtan fordul elő csapadék, s ezek között egyre hosszabb száraz időszakok figyelhetők meg. A felhőzet és a levegő nedvességtartalma kevés, erős az ingadozás a vízszállításban, a tavaszi hóolvadás és esőzések okozta áradások után a kisebb tavak kiszáradhatnak és általános tapasztalat a termőtalaj fokozatos pusztulása, a talajvízszint süllyedés és az ezzel járó nitrátosodás. Egyes vizsgálatok szerint a térségben az elmúlt tíz évben átlagosan két-három méterrel csökkent a talajvíz szintje, a lassú kiszáradás folyamatos. Ha a negatív tendenciák mértékében és az azokat kiváltó tényezőkben nem is, abban mindenképp egyetértenek a szakemberek, hogy az országban a Kecskeméttől délre eső területeken érhető leginkább tetten az éghajlatváltozás. Tény az is, hogy az évtizedek óta tartó szárazság és a talajvízszint csökkenés miatt a Kiskunsági Nemzeti Park tavai kiszáradtak és megváltozott a táj jellege. Az okok a FAO szerint a globális klímaváltozásban és a helytelen agrárgazdálkodásban keresendőek, egyrészt tehát természetes, másrészt emberi eredetűek. Míg az nyilvánvaló, hogy a természetet nem befolyásolhatjuk, azonban azzal tisztában kell lennünk, hogy „a XX. század beavatkozásai okozták a térség vízháztartásának labilissá válását”. Az emberi tevékenység káros hatásait eddig minden vizsgálat kimutatta. Jelentősek azonban a vélemény-különbségek a természetre gyakorolt mesterséges hatások intenzitási fokában és a kialakult helyzetért felelős tényezők megítélésében, azok arányában.

    A Homokhátság legértékesebb természeti kincsei az 1975-ben alapított Kiskunsági Nemzeti Park területein találhatók. Ezek bár szigetszerűen helyezkednek el, mégsem választhatók el a határos hátsági területektől, hiszen a felszín alatti vizek, a szárazodás és az ezzel együtt járó környezeti konfliktusok ezeket a védett övezeteket is súlyosan érinthetik, más szóval a homokhátsági problémák egyúttal nemzeti parki problémák is lehetnek.
    Ma a nemzeti park igazgatósága kilenc különálló nemzeti parki egység, két tájvédelmi körzet és tizenhét természetvédelmi terület felügyeletét és kezelését látja el 76.000 hektár kiterjedésű területen. A 48.000 ha nagyságú nemzeti parki törzsterületek többségükben Kecskeméttől nyugati-délnyugati irányban a Homokhátságon és a Duna mentén fekszenek. A nemzeti park területének kétharmad része Bioszféra Rezervátum, a szikes tavak és a Kolon-tó pedig a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentőségű vadvizes élőhely. E két diploma nemzetközi elismerését is igazolja az itteni természeti értékeknek. A Duna-Tisza köze egykor változatos természeti képeit ma is felfedezhetjük a Kiskunsági Nemzeti Park védett területein. A síksági tájtípusokon elterülő védett területek karakterükben jól elkülönülnek egymástól. A Duna-menti síkságon fekvő szikes területek a tökéletes síkságok jellegzetes példái. Ettől keletre, a már magasabban fekvő Homokhátság szélformázta vonulatai húzódnak. A két előbbi terület határa mentén találhatók a hosszan elnyúló turjánvidék mocsarai. A Duna-Tisza köze déli részén a Bácskai löszplató nyúlványai és mély futású völgyei érintkeznek a kiterjedt homokterületekkel. A kultúrtájjá formálódott vidék védett területeinek élőhelyi adottságai sok érdekességet tartogatnak. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a lápok, láprétek, mocsárrétek, nedves kaszálok, valamint az itt található homokterületek és homoki erdők. Lápi és homoki nyírfás erdőrészletei kivételes értéket képviselnek. Erdőrezervátumai évszázados tölgyfákat őriznek. Számos példa van itt, a homoki, a szikes és lápi szukcesszió változataira és átmeneteire. Területén mind a szikes, mind a homokterületekre jellemző fészkelő madár előfordul.
    A térség különböző élőhelyeket ölel fel, nagyszámú jelentős, ritka/védett fajjal. Füves és vizes élőhelyek, erdők, puszták, rétek, mezőgazdasági hasznosítású gyepek váltják egymást. Kiemelkedő jelentőségűek a geomorfológiai képződmények, a homokbucka alakzatok a változatos terep és talajtípusok és azok kombinációi teszik egyedivé a tájat. A homokbuckák között szélvájta medrekben kisebb-nagyobb szikes tavak alakultak ki. Ma ezek közül csak kevésben gyűlik össze a víz, nagy részük kiszáradt medrében zárt gyep fejlődött. A szárazodás folyamata sajnos az élővilág változását, esetenként elszegényedését is maga után vonta. Az utóbbi évtizedekben száradt ki a Kondor-tó, a Szívós- és a Szappan szék, és a bugaci Szappanos-tó. A nemzeti park változatosságát és fajgazdagságát mozaikos felépítésének köszönheti. Ez a felépítés paradox módon magába foglalja azt a több évszázados tájhasználatot is, mely a Duna-Tisza köze összefüggő természeti képét megbontotta.
    A térség kulturális értékei is egyedülállóak. A hagyományos gazdálkodás, a jellemző tanyai életforma jelentős szerepet játszott a kiskunsági táj mai képének kialakulásában. Fenntartásuk a természeti értékek megőrzésében nélkülözhetetlen. Ki kell emelnünk a géntartalékok fenntartását, az ősi magyar háziállatok eredeti pusztai környezetben a hagyományos külterjes körülmények közötti fenntartásának a hagyományos táji tevékenységként végzett, kiskunsági pásztorélet emlékeinek támogatását. A természeti és néprajzi értékek ötvözetei az alföldi gazdálkodás kultúrköréhez kötődnek. Ezek megőrzése, hosszú távú fenntartása és bemutatása a nemzeti park egyik legszebb feladata.
    Mind a hagyományos gazdálkodási formák, mind a sajátos tájképi értékek fenntartása érdekében kiemelkedő feladat (alföldi családok ezrei számára „sorskérdés”) a homokhátsági tanyavilág megőrzése. A specifikus, magyar településforma támogatása, a külterületeken élő közösségek segítése az egész társadalom számára fontos, hiszen a tanyákon élők tartják fenn, védik és ápolják közvetlen környezetüket, s ha ők eltűnnek, eltűnik a térségért felelősséget érző, gondoskodó emberek egy jó része is. A homok-puszták üzenete tehát a XXI. századra: megtartani a tájat a benne élő emberrel és a már szinte egyedülálló élővilággal együtt.

    Központi kérdés: mi okozza a jelenséget? A válasz összetett, de nagyvonalakban mégis egyszerű. Egyrészt bizonyosan idesorolható a globális klímaváltozással járó megváltozott időjárás, másrészt pedig röviden mondva, a helytelen környezetgazdálkodás és a felelőtlen környezetpolitika. Ez utóbbira egyszerre jelentene választ a Duna és a Tisza vízgyűjtő rendszerének átfogó rendezése (ami egyébként nemzetközi összefogást igényelne), a vízkivételi művek szigorú kontrollja, a vízbázis- és természetvédelmi, valamint mező- és erdőgazdálkodási programok pontos térségi összehangolása. A területi és az országos környezeti reformok „fiókban tartása”, halogatása, a politika és a tudomány együttműködésének hiánya, a helyi érdekérvényesítés gyengesége és a környezettudatosság alacsony színvonala egyelőre sajnos hátráltatja a jó programok, megoldások elindítását.
    Az agrár-környezetvédelmi szemléletet támogatók szerint a gondok jó részét orvosolni lehetne azzal, ha a térség termelői visszatérnének a hagyományos tájjellegű gazdálkodáshoz. Nyilvánvaló az is, hogy a mezőgazdasági területeken a táj ökológiai adottságait messzemenően figyelembe kellene venni, azokon olyan változatos növényi kultúrákat kellene termeszteni, amelyek képesek rugalmasan alkalmazkodni a változó makro- és mikroklímához. Ehhez pénzügyileg az EU-s pénzügyi támogatások is hozzájárulhatnak, de csak abban az esetben, ha nagy szervezettséggel, figyelemmel, megfelelő szakértelemre alapozva nyújtják be pályázataikat az igénylők.
    A vízhiány enyhítése másik oldalról vízügyi feladat. A térség vízfogyasztása a lehetőségekhez képest nagy, a vízigény továbbra is nő. Ilyen éghajlati viszonyok és vízellátási gondok mellett ez azonban nem tartható fenn. Egyrészt takarékossági intézkedésekkel, a használt vizek újrahasznosításával, másrészt teljes csatornahálózatból és tározókból álló vízvisszatartó rendszer kiépítésével lehetséges a vízfogyasztási igények kielégítése. Természetesen ez az ökológiai egyensúly megőrzése, a kiskunsági tájadottságok visszaállítása és a sokszínű élőhelyek karakterének fenntartása érdekében is elkerülhetetlen. Az infrastruktúra bővítése tehát kulcsfontosságú, s ha nem is rögtön a Duna és a Tisza közötti csatornának a megépítésével, de kisebb beruházások megvalósításával azonnali tervezési és végrehajtási feladatot jelent.

    A Duna Tisza közi Homokhátságon szembe kell néznünk egy ökológiai rekonstrukció szükségességével. Ez a már korábban kialakult vízháztartási problémák és a jelenben is zajló további állapotromlás miatt egyre sürgetőbb. A felelős okok, az emberi beavatkozások szerepének további vizsgálata mellett azonnali földhasználatbeli változtatásokra, fokozott víztakarékosságra, valamint a vízpótlási törekvések morális és anyagi támogatására van szükség.
    Meg kell ismernünk a reális tájrehabilitációs korlátokat és meg kell határoznunk a lehetséges társadalmi igényeket. Be kell látnunk, hogy az itt élő százezrek tevékenységeinek is teret kell adnunk, de csak egy bizonyos határon belül. Meg kell ismernünk, melyek a visszafordíthatatlan változások és melyek a regenerálhatók. A vízkészletek állapotát befolyásoló valamennyi emberi hatótényező folyamatos elemzésére, monitorozására és irányítására van szükség, s ebben kiemelten fontos szerepet kell kapnia a természetvédelem és a mezőgazdaság összehangolásának. A térség nehézségei összetettek, a probléma megoldása további összehangolt, tudományos kutatásokat igényel.
   A társadalom vízigénye számszerűsíthető, sőt környezeti magatartását illetően is meggyőzhető de csak akkor, ha a térség jövője tudásra alapozott, hiteles, megbízható, mindenki számára érthető és elfogadható, széles konszenzuson alapuló terven alapul.
    Ennek a tervnek az elkészítése a feladatunk!

A Homokhátság néhány jellemző adata